Az alábbi történetet egy internetes fórumon találtam. Nagyon megtetszett, a szívembe lopta magát, gondoltam, ide is felteszem:

"Egy átlagos hétköznap ültem a villamoson. Előttem, nekem háttal, egy középkorú férfi egyéves körüli kisgyermekkel az ölében. Egyszer csak felszállt egy bájos fiatal nő, egy 30 év körüli testi és szellemi fogyatékos férfit tolva. A tolókocsit pont a kisgyerekkel szemben tette le. A férfi meglátta a kisgyereket, és számunkra idegen, furcsa mozdulataival, hangjaival, "rámosolygott". A pici egyértelműen viszonozta, és egy új nyelv jött létre köztük, amit tökéletesen megértettek.
Mindkettejük élettere kocsihoz kötve, mindketten csak hangokkal, mozdulatokkal kommunikálnak. A kisgyerek apró kezével újra meg újra megsimogatta a férfi arcát, kopasz fejét, mire ő újra meg újra "elolvadt". Olyan volt, mintha leszállt volna a menny. A kisgyerek, és a férfi, akire azt mondjuk fogyatékos, azonnal és tökéletesen elfogadta egymást, gyönyörködött egyik a másikban, önzetlenül, tiszta, egyszerű szívvel. Nem létezett előítélet, félelem, másság, idő, csak a szeretet. Az apuka engedte a kisgyerekét, a nő arcára is egy különös mosoly ült ki, már láthatott ilyet.
Tényleg olyan nehéz csak így egyszerűen rácsodálkoznunk egymásra: érdekek, érzékek befolyása és kritikus tekintet nélkül annak látni a másik embert, aki ő valójában? Ebből a szempontból mi vagyunk fogyatékosak. Hála Istennek, amiért ebből is szabadítani és gyógyítani akar!"